Elképedtem

Ma elhagytam a telefonomat. Biciklizés közben kieshetett a zsebemből, természetesen semmiféle koppanást vagy puffanást nem hallottam így tovább mentem, s csak később vettem észre hogy nincs meg. Végig jártam az utcákat amerre mentem de semmi eredménye nem volt, így úgy döntöttem hogy megkérdezek egy a városban posztoló rendőrt, szerinte mit tegyek. Azt mondta jelentsem be a kapitányságon, úgyhogy szombat este megtekinthettem belülről a hasselti rendőrörsöt. Egy roppant vidám bajuszos krapek vette fel a vallomásom, aki egyfolytában fütyörészett és dudorászott, bónuszként pedig viccelődött velem, hogy ha majd megtalálják a telefonomat akkor elhozzák nekem, de felhívni nem tudnak ugye.... igazán empatikus volt. Ezután próbáltam telefonálni egy nyilvános fülkéből de a belga telefonok csak kártyával működnek így szereznem kellett egyet valamelyik boltból. Nem volt szerencsém, úgyhogy gondoltam haza indulok hogy sírjak egymagamban, és ahogy tekertem hazafelé megláttam egy kis éjjel-nappalit aminek az ablakán sok egyéb más mellett telefonkártyát is reklámoztak. Életemben bizarabb helyet nem láttam. Az épület előtt öt-hat közel-keleti férfi cigarettázott, és bámészkodott. A hideg futkosott a hátamon de ha már ott voltam... bementem. Előadtam a történetemet az elveszett telefonomról a tulajnak, aki rám nézett, majd az asztalára, és felemelt egy telefont. Az enyémet. Bizony, valaki megtalálta és bevitte. És a véletlenek összjátékaként én pont abba a boltba tévedtem be. Soha nem voltam még így elképedve. És persze nem sírtam egymagamban....