Emlékül.

A nagymama nyolcvan is elmúlt már, csöndben hallgatta gyerekeit és unokáit akik a cserépkályha körül ültek, s mint ahogy a nagycsaládnál szokás ilyenkor, csak a saját szavukra figyeltek. A nagymama hallgatta őket, vagyis inkább csak elnézte a sok szájat, s a szájakat megformáló arcokat. Süket volt már, nagyjából teljesen. Néha-néha még felfigyelt egy-egy szófoszlányra, névre vagy valami ismerősen csengő szóra, de értelmét már nem tudta kivenni. Görnyedt hátán elnyűtt fekete otthonkája, rajta kicsi mellény, melyből ruhazsebkendő lógott ki, s lábán pici, fekete papucs. Úgy üldögélt ott mint szürke veréb, s forgatta fejét erre-arra. A szobában zsivaj volt bizonyára, melyből aligha fogott fel valamit, amúgy még tiszta elméje. De nem bánta, örült hogy nincs egyedül. Tudta ő a múlt, s nézte a kedves jövőt mely ott zizegett körülötte.