Randi.

Két perccel ezelőtt kaptam egy sms-t: Szép estét kedves Imola. Balu vagyok a copyból. Lenne kedved meginni velem egy italt? Pusz balu maci!

Vajon ki lehet az a gonosz nőszemély aki ezt a srácot az én telszámommal rázta le?

Amúgy meg.

Beteg lettem. Vissza akarok menni Pestre hogy kocsmázzak, és beszélgessek, meg lábat lógassak. De lázasan ez nem túl kecsegtető.

Erasmus.

A múlt héten leadtam a papírokat. Mindent. Szinte elsőként. Két , talán három hét múlva kiderül az eredmény hogy megyek-e Belgiumba vagy sem. Nem is tudom mit érzek most.... Persze jó lenne megkapni és elmondani hogy végre valahára változik valami ( uhh ez a v betűs négyes abszolúte véletlen volt) de kicsit félek felkavarni az álló vizet. A tréningen is megmondták: a biztonságot és az állandóságot kedvelem. De egyszerűen nem akarom kihagyni. Annyi lehetőséget rejthet magában ez az egész, mintha valaminek a kezdete lenne - persze tudom valahol, hogy ez pusztán csak az én idealista és hősszerelmes lelkem szüleménye, de kitudja - talán most igazán belevághatok a közepébe. Talán most megkapom az első pofonokat amiket úgyse kerülhetek ki. Olyan lesz minden mintha élném az életet. Áhh de hisz még meg el se nyertem az ösztöndíjat, miről beszélünk kérem?

Mulatozás.

Említettem már a rehearsal nevű saját koktélunkat? Nem? Sajnos nem emlékszem rá, ugyanis ennek a koktélnak az a nagy előnye vagy hátránya inkább) hogy nem emlékszik tőle az ember. Hosszú távú memória... huss. Rövid távú memória... huss huss huss. Alattomos kis pia ez, az már egyszer biztos. Meg is esküszünk mindig hogy csínján bánunk vele de valahogy mindig kifog rajtunk. Végülis mit számít? Legalább a pénteki program biztosítva van. KIRAKÓS!!!

A férfi fájdalma.

A női lélek bonyolult. Sokan megírták már novellákban, regényekben, láthattunk asszonyi sorsokat televíziós drámákban és sorozatokban, millióan próbálták megfejteni a gyengébb nem gondolkodásmódját, motivációit. Valahogy nekem mindig úgy tűnt a nők a világ egészét képesek átlátni, megértik hogy részesei annak a nagy organikus egésznek amit hívhatunk természetnek vagy aminek csak akarjuk. De mi a helyzet a férfival? Személy szerint úgy élem mindennapjaimat hogy egyértelmű és világos: a világ közepe én vagyok. Igen az egész sárgolyóbis én értem működik, az univerzum miattam tágul egyfolytában, s az életnek nevezett csoda nem is létezne ha én nem lennék az aki vagyok. A félreértések elkerülése végett nem arról van szó hogy nagyképű lennék, és elvárnám mindenkitől hogy szolgáljon. Ez egyszerűen a gondolkodásmódom eredménye, mivel képtelenek vagyunk elfogadni azt hogy csupán megszületünk, élünk, átadjuk a génjeink 50%-át egy hozzánk hasonló valaminek, majd szép csendben meghalunk. Szükségünk van arra a tudatra hogy szervezzük és alakítjuk a körülöttünk levő mindenséget, hogy céllal érkeztünk meg ide, hogy küldetésünk és missziónk egyedivé tesz bennünket. Mert enélkül nem maradna nekünk semmi. A nők szülnek, életed adnak, felnevelik a következő generációkat, családot teremtenek és tartanak egyben. De nekünk? Mi marad a saját álmainkon kívül? Nekünk álmodni kell azt hogy fontosak vagyunk. Mert abban a pillanatban mikor ráeszmélünk hogy az életet rajtunk kívül álló tényezők is befolyásolhatják, egyedül maradunk a mardosó gondolattal ami minden férfi fájdalma: a nagyság hiánya.

Pfuj

Erőltetett bájvigyor, sekélyes társalgás, kínos csendek, szorító érzés a gyomrodban, és az hang a fejedben ami azt üvölti hogy KÉSZ, VÉGE, NEM BÍROM TOVÁBB. Nálunk nagyjából ilyen egy névnapi party. Legalábbis nekem. Ráadásul még a nővérem ostoba barátja is itt lebzsel, ami egyszerűen csak az utolsó csepp abban a tejes köcsögben.

Jóbarátok!

Ma volt egy kis időnk egymásra. Végre. Sör, álmok és tavasz. Huhhúúúú csudijóóóóóó

Vannak még próféták.

Bizony érdemes nyitott szemmel és füllel utazni mert mindig akadhatunk valami igazi mágiára. Minap a zsúfoltságig megtelt villamosra felszállt a Jóisten szócsöve: szakadt nadrágban, koszos zsírfoltos, ronggyá kopott kabátjában. Ősz hajszálai Einsteint megszégyenítő módon meredeztek az égnek, s a villanyfényben egészen úgy tűnt mintha glória lebegne üstöke felett. Prédikálni kezdett nekünk, utasoknak, talán bízva hogy megértjük az igét, megfogadjuk a tanácsát. Illés szekeréről, a tízparancsolatról, Mózes kőtábláiról beszélt átszellemülve, észre sem véve a gunyoros mosolyokat körülötte. Igazi próféta volt. Talán korunk Jónása kire senki sem figyel. És talán mi vagyunk a niniveiek akik gőgös önteltségbe burkolózva lassan elfelejtünk embernek lenni.

Multimédia.

Az mekkora hogy amikor épp a napi szart olvasgatod hirtelen felnézel a tv-re és ott meg épp a napiszarról vetítenek egy riportot.

Valahogy máshogy van ez.

Ahogy Updike-ot olvasom kezdem levetkőzni ezt a romantikus életfelfogásomat. Úgy értem kezdek nem hinni a csodákban, és az " igaz" dolgokban ( igaz barátság, igaz szerelem, felsőbb jó, stb,stb) Mintha valami rossz szemüveget viselnék ami egyszerűen torzítja a valóságot. Persze nem úgy értem hogy az élet csupa negatívum. Csak nem ebben a dichotóm rendszerben működünk. Az egyszerű józanság lehet a kulcs de valahogy még nem értem az egészet. Nem baj Updike majd segít.

Furulyálok-hegedülök

Megérte beáldozni a szerda esti diplomáciatörténet órámat hogy Mormival és Errrrr-el Kerekes Bandre ropjuk a ropnivalót. Ugráltam és tapsoltam meg ráztam az üstököm, és elfáradtam de baromira. A hangom is elfogyott, bár nem annyira mint Morminak aki szegény csak suttogva sikított a mikrofonba amikor a hegedűs az orra alá dugta azt. Mert hát természetesen az elsősorban őrültködtünk.

Olyan kis lelkes ez a fiú

Mármint én. Ki más? Rámozdulok erre a current affair témára, úgyis szeretem a törit meg a politikát. Ennek érdekében kikölcsönöztem Henry Kissinger Diplomácia című könyvét. Sokkolt a súlya de sebaj. Mert olyan kis lelkes ez a fiú.

Irulok-pirulok

Szóval ma égtem mint az izraeli zászló a Tilos Rádió tüntetésen. Történt ugyanis hogy a szakdogámmal kapcsolatban érdeklődni akartam az egyik tanáromnál, de kiderült hogy ő nem az a tanár akinek én hittem, teljesen máshogy hívják és nem is vállal dolgozatírókat etc etc. Úgyhogy hebegtem habogtam hogy én valójában tudtam ám hogy mi a szitu és hogy képben vagyok, majd vöröslő fejjel kihátráltam a teremből..... Jaaaaj mama

De jó is lenne

Úgy szeretném élni az életem hogy annak bármely pillanatához a tökéletes betétdalt keverje alá az univerzum.

Mai menü

Zöldhagymás vajkrémes friss fonott kalács citromos sörrel.

Március 2

... és akkor hirtelen lassított, nem tudta miért, egyszerűen nem akart vagy tudott gyorsabban lépdelni. Andalgott, gondolhatta volna valaki aki arra jár, andalgott. Érezte a puha, de még csípős márciusi levegőt, hagyta hogy megizzadt tenyerét és ujjait körbefonja az este hidege. Elmosódott tömeg rohant mellette, sietve valahova oly elszántsággal hogy belé sajdult a szíve. Ő is szeretett volna sietni valahová, tapodni a koszos utcaköveken, zihálva futni a metró után s az utolsó pillanatban felugrani. Mert nem maradhat le. Nem maradhat le a saját életéről. El kell érnie azt a kurva vonatot melyre húsz éve készül, s melyre titkon oly sok mindenki igyekszik feltuszkolni. Ha nem lesz rajta, ha nem ér oda, elveszik az a sok akarat és álom és terv amely majd mindennap szétvetette agyvelejét. És milyen csalódás lesz ez az anyjának. De talán az apja megérti mindezt újra átélve saját bukását, csupán dühével palástolja majd egy ideig.

Andalgott, úgy tűnhetett, miközben minden egyes mozdulat csak görcsös próbálkozás volt hogy túlélje a napot...

Írok mán

Először is bocsánatot kérek a blogomtól hogy nem írtam már egy hete. De mostanában valahogy elsuhannak mellettem a napok és elfelejtekezem hogy lejegyezzem a jó dolgokat. Pedig zajlott az élet a múlt héten is. Megfordultam például Chopin esten a Müpában, ami csodálatos volt, annak ellenére hogy a kakasülőről bámészkodtunk és hajladoztuk és kapaszkodtunk jó erősen hogy még a kezünk is korlátzöld színű lett ( na jó az csak én voltam), de megérte. És természetesen Mormival jókat kacarásztunk, beszélgettünk, gyrosoztunk. Egyszóval az egy nagyszerű este volt. Alig várom a következőt.