... és akkor hirtelen lassított, nem tudta miért, egyszerűen nem akart vagy tudott gyorsabban lépdelni. Andalgott, gondolhatta volna valaki aki arra jár, andalgott. Érezte a puha, de még csípős márciusi levegőt, hagyta hogy megizzadt tenyerét és ujjait körbefonja az este hidege. Elmosódott tömeg rohant mellette, sietve valahova oly elszántsággal hogy belé sajdult a szíve. Ő is szeretett volna sietni valahová, tapodni a koszos utcaköveken, zihálva futni a metró után s az utolsó pillanatban felugrani. Mert nem maradhat le. Nem maradhat le a saját életéről. El kell érnie azt a kurva vonatot melyre húsz éve készül, s melyre titkon oly sok mindenki igyekszik feltuszkolni. Ha nem lesz rajta, ha nem ér oda, elveszik az a sok akarat és álom és terv amely majd mindennap szétvetette agyvelejét. És milyen csalódás lesz ez az anyjának. De talán az apja megérti mindezt újra átélve saját bukását, csupán dühével palástolja majd egy ideig.
Andalgott, úgy tűnhetett, miközben minden egyes mozdulat csak görcsös próbálkozás volt hogy túlélje a napot...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése